defiszon

Jaj, annyi mondanivalóm volt erről a könyvről, de közben elmentem zuhanyozni, úgyhogy nem leszek valami összefüggő vagy következetes, csak foszlányokban rémlik, mit fogalmaztam meg magamban és az írásihletem is valahogy összement...
Szóval, az biztos, hogy Hornby benne van minden könyvében, de ezt eddig is tudtam annyira, mint most. Legyen tini, felnőtt vagy idősebb, férfi vagy nő a főszereplő, mindig van benne valami egységes, azösszes könyvben és minden karakterben. Persze a regények történetét nyilván nem feltétlenül élettapasztalat adta, kivéve a 31 dalt, de ezek a regények nem is olyan regények. Ez bonyolult, például megkérdezték tőlem hogy ez a regény mégis milyen? Krimi, romantikus, vicces vagy fantasy? És én csak hebegtem, hogy hát regény, milyen lenne? Elmondtam miről szól, és a stílusról nagyvonalakban, de igazából nem tudtam megfogni én sem, milyen kategóriába sorolhatnánk. Mert végülis ha belegondolunk egy kicsit dráma, egy kicsit romantikus és egy kicsit vicces. És egy kicsit egyik sem...
Adott egy nő, aki minden századik oldal után öregedik tíz évet a szemünkben, és a végén nem marad más, mint egy kétségbeesett és szánalmas vénlány, aki semmiben sem különbözik, mint megszállott exbarátja, akivel 15 évet úgy pocsékolt el, hogy közben minden percben tudta, nem ezt akarja... Ez a csávó Duncen volt ,a három főszereplőből a legkevésbé főszereplőbb, és mégis, valahogy a legvalószínűbb, mert volt benne valami, ami a hozzám hasonló fanatikusokat jellemzi. Nah de az emberi oldala Duncennek, ahogy a kapcsolataiban annyira el van kényesztetve, hogy totál nem bírja elviselni a gondalatát sem, hogy egyik nőtől ne a másikhoz menjen, s akár egy percre is egyedül legyen, és hogyha nem úgy működik az új nő, ahogy képzelte, akkor a rági tárt karokkal fogadja vissza, s hogy ez egyértelmű legyen mindenkienk, nah az meg benne szánalmas. És kínlódik, nem tudja mit akar, és nem tudja elviselni, hogy valamiről valakinek más legyen a véleménye...
És aztán ott van Tucker, a visszavonult rockzenész, aki első nagy bánatában elkészítette életművét, mellyel végre befutott, és amikor századszorra adja elő a koncerten ezeket a számokat, rá kell jönnie, hogy az egész egy nagy szar, egy szó, annyi igaz nincs benne, s bár nem bánja meg, hogy otthagyta Julietért Lisát, és végül Juliet is szakított vele (Juliet egyébként Julie Beatty), úgy érzi, az egész egy nagy hazugság. A dalok az első szakításról szólnak, de mikor az album megjelenése után Juliet visszatér hozzá, három együtt töltött nap elég volt ahhoz, be végleg besokaljon a nőtől és dobja. Ekkor kezd belefásulni az egészbe, lehetett olyan harmincegynehány éves. Az album, amivel elérte a rég óhajtott sikert, a legrosszabb dolog, amit valaha is tett önmagával és a zenével, s mikor kiderül, hogy van egy fél éves lánya Lisától, akkor, abban a pillanatban eldőlt, hogy ennyi volt. ÉS nem ám az történik, hogy akkor Grace (a lánya) lesz mindene, nem, még húsz év múlva az öt gyerekéből ő az egyetlen, akiven nem mert kettesben maradni. És lezáratlan marad ez a kapcsolat még azután is, hogy megvolt rá a lehetőség, hogy legalább egy kicsit előrelépjenek. De a többi gyerekkel is csak annyival jobb a helyzet, hogy róluk tudja, hogy úgy általában hol élnek és mivel foglalkoznak, s néha még vált is velük egy-két szót. Egyetlen hozzá közel álló fia van, ő hat éves, és annyira ragaszkodik az apjához, mint amennyire a másik négy egyáltalán nem. Szóval, ha nem is hozza egyensúlyba a mérleget, azért talán ez javít valamit kimondatlan bűntudatán.
A könyv egyébként befejezetlen. Hornby-ra nem jellemző a folytatásos regény, szóval nem is reménykedem, de úgy van vége körülbelül, hogy: "És akkor most abbahagyom a könyvet, úgyhogy ..." És ott lóg a mondat második fele a levegőben...
De jó, szó szerint a könyv vége vicces, és azt hiszem, értem is, de ezzel a Duncen sztorit sem zárták le, csak annyira, mint Annie-ét, amiről most nem tudom eldönteni, hogy őrül megszállott vagy szerelmes idióta, esetleg mindkettő egy kis kapuzárási pánikkal megspékelve. De Tucker meg valahogy igazibb, kicsit sajnálom is, mert végülis nem érez semmit, s nem is csodálom, Annie nem feltétlenül szerethető végig, de azért az sem járja, hogy ha valaki visszavonul, az azt jelenti, hogy nem csinál semmit húsz évig. DE ezt mégsem írnám a kidolgozatlan karakter számlájára, mert hát elfogult vagyok Hornby-val, és nem írnék ilyet :) 
Egyébként nem ez a regény Hornby Juliet-e, de a Meztelentől is messze van, de mondjuk én annyira szeretem az összes többi könyvét is, nehéz lenne egy Julietet kiemelni közülük... :) Nekem vagy mind, vagy egyik sem. Szóval inkább mind.