Még nincs kész, nem is tudom, valaha kész lesz-e, de ha már megvan belőle ennyi is, valahogy csak megmutatom...
Bevezetés
Sem olyan tehetséges nem vagyok, mint Nick Hornby, sem nincs annyi élettapasztalatom, mint neki, de a zene az én életem is végigkísérte, és még fogja is. 20 évesen nem nagy múltra tekinthetek vissza, életrajzom mellőzi az izgalmakat, de én is csak olyan vagyok, mint a többi ember. Amim van, az kevés, de ha meglenne mindenem, ha minden álmom valóra válna, akkor nyilván vagy többet szeretnék, vagy nem értékelném.
Szóval, kicsit más szemszögből, mint Hornby, de én is össze próbálom szedni azt a 31 dalt, ami befolyásolta az életem. Nehéz lesz, most még úgy gondolom, biztos több lesz, mint 31 dal, de nyilván annyira szelektálni fogok, hogy jó, ha tízet össze tudok szedni.
No.1
Szóval, kicsit más szemszögből, mint Hornby, de én is össze próbálom szedni azt a 31 dalt, ami befolyásolta az életem. Nehéz lesz, most még úgy gondolom, biztos több lesz, mint 31 dal, de nyilván annyira szelektálni fogok, hogy jó, ha tízet össze tudok szedni.
No.1
Marilyn Manson –Sweet dreams
Talán Marilyn Manson volt az első énekes / zenekar, akiket tudatosan választottam. Több klipjét is ismertem már az mtv-nek hála, de nem hagyott bennem mély nyomot. Illetve, először azt hittem, de minél többet találkoztam vele, annál nagyobb hatással volt rám. A Tainted love remek feldolgozás volt, és bár a klip-en még forgattam a szemem 13 évesen, de szeptemberre már igazi rockerré változtatott. Emlékszem, nem sok közöm volt még az általánosban a zenéhez, talán csak annyira, amennyire akkoriban minden velem egykorúnak. Amit felszedtünk a klip klub-ból, meg ilyen elvetemült agymosó tv műsorokból. Marilyn Manson-t igazából sok embernek köszönhetem. Bátyám akkoriban még lázadó korszakában volt, és bár nem növesztette meg sosem a haját, és feketét is csak ritkán hajlandó hordani, mégis értékeli a jó rockzenét. Ezzel persze elvben mindenki így van, bár a legtöbb embertől megkaptam, hogy Manson nem is igazi zene, pláne nem igényes rock, de ők csak a megjelenése alapján ítéltek, mert mikor rákérdeztem, mégis melyik szám az, ami szerintük megcsúfolja a rock kultúrát, persze egy számot, annyit nem tudtak mondani, még egy klip részletet sem voltak képesek felidézni. Az ilyenek véleményére nem adunk.
Szóval, Manson volt az első igazi rocker pólómon. Az elején egy koncertfelvétel van, a hátulján pedig üveges szemmel mered a mögöttem sétálókra. Félelmetes, nyilván megbámulnám a saját hátam, de szerencsére ritkán látom magam ebből a szögből.
Nem ismerek olyan embert, aki ne imádná a Sweet dreams-t valamilyen formában. Az eredeti is klasszikus, de már anyáink idejében is idejét múlt volt a szintis zene. Aztán jött ez a minden-szemem- más –színű- és- a- naptól-rosszul- leszek öltönyös pacák, és feldolgozta. Még pedig hogy! Mind máig még egy ilyen jól sikerült feldolgozást nem hallottam. És ettől kezdve mutattam meg minden ismerősömnek ezt a számot. Aki volt hajlandó meghallgatni, az szerintem még most is szereti, vagy legalábbis nem megvetően gondol rá. A discman- korszakon első töröttre hallgatott cd-je egy Manson válogatás volt, még most is ő jut eszembe, ha meglátom a discman-em, és a cd-ről meg a buszos utazások ugranak be. Régi szép idők.
A gimi első évében is megpecsételt az a Manson-os póló. Akkor már én voltam a rocker-csaj, aki csak feketében jár, és van egy félelmetes pólója. Még igazán csak ekkor kerültem bele a sűrűjébe, annyi féle zenei hatás ért, hogy saját értékrendemet kellett átalakítanom. Manson egyre inkább háttérbe került, de a Sweet dreams mindig is olyan dal maradt, amit az iskolaudvaron énekelgettünk a barátaimmal, vagy magamban dúdoltam a zuhany alatt. És mind a mai napig behunyom a szemem, amikor meghallom ezt a dalt. Egyszerűen tökéletes. Megnyugtat, ha arra van szükségem, felpörget, ha tombolni akarok, és eszembe juttatja, milyen volt még az általános végén.
Sem sátánista, sem punk vagy csuklómetélő emós nem vagyok, és nem is voltam soha, nekem csak a zene számít. Nem azért fehér az arcom, mert szeretnék vámpír lenni, hanem mert állandóan a szobában ülök, és nem megyek a napra, és nem a világot siratom egyedül a sarokban, bár ráférne, hanem csak tipikus új-generációs termék vagyok, a 2.0-s, akit már a programozók és Bill Gates alattvalói neveltek. Ahogy nőtt a pentium gépek számozása, és ahogy öregedett a Windows, mi is úgy nőttünk fel. Sápadtan és velünk született számítógép kezelési „szaktudással”.
Szóval, Manson volt az első igazi rocker pólómon. Az elején egy koncertfelvétel van, a hátulján pedig üveges szemmel mered a mögöttem sétálókra. Félelmetes, nyilván megbámulnám a saját hátam, de szerencsére ritkán látom magam ebből a szögből.
Nem ismerek olyan embert, aki ne imádná a Sweet dreams-t valamilyen formában. Az eredeti is klasszikus, de már anyáink idejében is idejét múlt volt a szintis zene. Aztán jött ez a minden-szemem- más –színű- és- a- naptól-rosszul- leszek öltönyös pacák, és feldolgozta. Még pedig hogy! Mind máig még egy ilyen jól sikerült feldolgozást nem hallottam. És ettől kezdve mutattam meg minden ismerősömnek ezt a számot. Aki volt hajlandó meghallgatni, az szerintem még most is szereti, vagy legalábbis nem megvetően gondol rá. A discman- korszakon első töröttre hallgatott cd-je egy Manson válogatás volt, még most is ő jut eszembe, ha meglátom a discman-em, és a cd-ről meg a buszos utazások ugranak be. Régi szép idők.
A gimi első évében is megpecsételt az a Manson-os póló. Akkor már én voltam a rocker-csaj, aki csak feketében jár, és van egy félelmetes pólója. Még igazán csak ekkor kerültem bele a sűrűjébe, annyi féle zenei hatás ért, hogy saját értékrendemet kellett átalakítanom. Manson egyre inkább háttérbe került, de a Sweet dreams mindig is olyan dal maradt, amit az iskolaudvaron énekelgettünk a barátaimmal, vagy magamban dúdoltam a zuhany alatt. És mind a mai napig behunyom a szemem, amikor meghallom ezt a dalt. Egyszerűen tökéletes. Megnyugtat, ha arra van szükségem, felpörget, ha tombolni akarok, és eszembe juttatja, milyen volt még az általános végén.
Sem sátánista, sem punk vagy csuklómetélő emós nem vagyok, és nem is voltam soha, nekem csak a zene számít. Nem azért fehér az arcom, mert szeretnék vámpír lenni, hanem mert állandóan a szobában ülök, és nem megyek a napra, és nem a világot siratom egyedül a sarokban, bár ráférne, hanem csak tipikus új-generációs termék vagyok, a 2.0-s, akit már a programozók és Bill Gates alattvalói neveltek. Ahogy nőtt a pentium gépek számozása, és ahogy öregedett a Windows, mi is úgy nőttünk fel. Sápadtan és velünk született számítógép kezelési „szaktudással”.
