Janis Joplin – Me and Bobby McGee
Mellőzzük a kronológiai sorrendet, oké? Janis és én a halhatatlan fiatalon elhunyt trió, ill. Kurt óta kvartett kapcsán kerültünk elősször kapcsolatba. Inkább kíváncsiság, mint ízlés volt az, ami összesodort a Joplin válogatással, de tetszett. Már akkor tetszett, nem tudom, 30 évvel Janis után, és nem tudom, hány évvel az előtt, hogy zeneileg le kellene nyugodnom. Még ma is úgy látom a jövőbeli énem, mint egy örök gyerek rocker-t, aki nyilván a harmincadik születésnapját is egy sörszagú zsúfolt koncert teremben tölti, és azon versenyez a zajos tömeggel, hogy ki tud több helyet elfoglalni az első sorból… erre itt vagyok, még nem 20 évesen, jogi karon és Joplin-t hallgatva. Ez lennék én? Sem a hippit nem látom magamban, se azt, aki ilyen stílusú zenére „nyomulna”. Sem most, sem később. És erre tessék. Több hete tartó zenei elveszettségemből mégis ő rángat ki. És épp jókor, mert már megfertőzte a filmek iránti éhségemet is. Már csak az kellett volna, hogy átterjedjen a könyvekre is, és akkor abba halok bele, hogy mindent csinálni akarok, és mégis semmi sem jó. Szóval, Joplin kisasszony, a halhatatlan első, és én. Jah, meg ő és Bobby McGee. Annyira nem mélyültem bele a Janis univerzumba, úgyhogy fogalmam sincs, ki az úriember, tőlem a kocsiját is hívhatja így, de a szám attól még fergeteges, de igazából az egész Pearl ’71-ből fergeteges. Sehogy sem lehet leírni, olyan hangulat van, amit már egy mai banda sem nyújthat, sem élő koncerten, sem cd-ről. Nyilván ez a lemez lesz az első, amire bakeliten fogok vadászni, ha beszereztem hőn áhított lemezlejátszómat. Sokat olvastam a bakelit lemezek varázslatos hangulatáról, és tudni akarom, tudnom kell, lehet-e fokozni ezt a nagyszerűséget. Áh, most forgatjátok a szemetek, azt gondoljátok, „Janis Joplin? És az első fejezetben még Marilyn Manson-ról ír…” Igen, tartogatok még meglepetéseket! És ezt vehetitek fenyegetésnek.
