Tankcsapda
A legtöbb magyar rock-zenerajongó velük kezdi. Legalább is az én generációm és az azt követők. Én egy hónapra a banda hivatalos megalakulása után születtem, úgyhogy együtt leszünk húsz évesek az év végén. Ha fogadhattam volna, hogy melyikünk húzza tovább, nyilván magamra tettem volna, és sokan mások is, hisz ha lenne rá statisztika, kinek nagyobb a túlélési esélye a ’90-es évek elején, egy újszülöttnek vagy egy punk-rock bandának, nyilván messze a babák lennének fölényben. De ők megcsinálták. Nem sok ilyen banda van, igaz? És azt hiszem, mire én már a saját gyerekeimnek mesélem majd, hogy annak idején még én is jártam Tankcsapda koncertre, és nem azért nem engedem el őket egyedül, mert féltem őket, hanem mert nekem is ott kell lennem. És ők még mindig ott lesznek. Kétszer annyi idősen, mint én, és úgy nyomják a rock’n’roll-t, hogy muszáj az embernek levennie a szemüvegét, eltenni a keménytokba és kiengedni a haját. Aztán már az ösztön vezet mindent. Ha nem érezted még sosem, milyen, amikor tényleg nem lehet mást tenni, akármilyen erős legyen is az elhatározásod, hogy „nem, ma tényleg nincs headbeange, mert fájni fog a nyakam”, hát nem tudod, miről maradtál le.
A Tankcsapda összeforrt a magyar rock fogalmával. Persze sok ilyen banda van, és sokan nem is osztják majd ezt a véleményemet, de cáfoljatok rá. Ha mondotok más példát, az nem cáfolat! Mindenki ismeri, mindenki hallgatta, és mindenkinek van róla véleménye. Akinek nem a stílusa, annak azért, akinek meg az, annak azért. Bárhol meghallhatod, az utcán, a rádióba, a Rockparking kocsmákban, vagy egy discoban, és nem viccelek. Nyilván a Mennyország Tourist a leghíresebb/ leghírhedtebb számuk, nem is ellenkezem, de rám kevesebb hatással volt, mint Donald kacsa. Bár ezt énekeljük mi is az utcán, de énekelni szoktam én a Donald kacsa főcímdalát is. De most válasszak? Nem, most nem akarok választani. A tankcsapda minden ötödik évben beújít egy új stílussal. Olyan lendülettel váltottak át a garázszenekarok punk hangzásából a poprockba a ’90-es években, hogy felkapta mindenki a fejét. Aztán megint váltottak, jött a megkérdőjelezhető Élni vagy égni, ahol elvetették a súlykor erősen a popkultúra felé, majd ügyesen visszaevickéltek az ezredforduló után a rock igazi ösvényére, és azóta is azt koptatják, enyhén elkanyarodva a metál könnyedebb stíluselemei felé. Egyedül Lukács Laci Bá’ az egyedül „eredeti” elem a felállásból, de Cserkó már hozzánőtt a csendes gitáros szerepéhez, Fejes Tomi meg feldobja a dobokat, és messze a legjobb ütős a tcs doboslistáján.
De beszéljünk egy kicsit rólam, meg a tcs-ről. Fanatizmus, és nem felejtek. Ez sokat elmond az előzőek után, igaz? Ma már nincs hozzám igazán közel álló banda, akire azt mondanám, a kedvencem, mert összegyűltek. A gimi végén egyértelműen tcs mániákus voltam mindenek felett, ezzel az agyára mentem mindenkinek körülöttem, mert ők nem estek bele ebbe a betegségbe, vagy csendesen túlestek rajta. Az én lázam csillapíthatatlan volt, koncertek, pólók, lemezek, könyvek, képek, honlapok, levelek, hamis-telefonszámok, információ éhség!
Ma már nevetek magamon, inkább kerülöm az ilyen veszélyesen nevetséges rajongást, és maradok a csendes „szeretem”-nél. Ez is elég kifejező, és büszkén vallom be, hogy én még igen is szeretem a tcs-t, ezer közül felismerem bármelyik számot címmel is akár, és a szövegek többségével is tisztában vagyok. Megmondom melyik lemezen van, mikori az album, és hallottam-e már élőben, és ha igen, hol, mikor, és ami még eszembe jut róla… egy igazi fan sosem felejt.
A Tankcsapda összeforrt a magyar rock fogalmával. Persze sok ilyen banda van, és sokan nem is osztják majd ezt a véleményemet, de cáfoljatok rá. Ha mondotok más példát, az nem cáfolat! Mindenki ismeri, mindenki hallgatta, és mindenkinek van róla véleménye. Akinek nem a stílusa, annak azért, akinek meg az, annak azért. Bárhol meghallhatod, az utcán, a rádióba, a Rockparking kocsmákban, vagy egy discoban, és nem viccelek. Nyilván a Mennyország Tourist a leghíresebb/ leghírhedtebb számuk, nem is ellenkezem, de rám kevesebb hatással volt, mint Donald kacsa. Bár ezt énekeljük mi is az utcán, de énekelni szoktam én a Donald kacsa főcímdalát is. De most válasszak? Nem, most nem akarok választani. A tankcsapda minden ötödik évben beújít egy új stílussal. Olyan lendülettel váltottak át a garázszenekarok punk hangzásából a poprockba a ’90-es években, hogy felkapta mindenki a fejét. Aztán megint váltottak, jött a megkérdőjelezhető Élni vagy égni, ahol elvetették a súlykor erősen a popkultúra felé, majd ügyesen visszaevickéltek az ezredforduló után a rock igazi ösvényére, és azóta is azt koptatják, enyhén elkanyarodva a metál könnyedebb stíluselemei felé. Egyedül Lukács Laci Bá’ az egyedül „eredeti” elem a felállásból, de Cserkó már hozzánőtt a csendes gitáros szerepéhez, Fejes Tomi meg feldobja a dobokat, és messze a legjobb ütős a tcs doboslistáján.
De beszéljünk egy kicsit rólam, meg a tcs-ről. Fanatizmus, és nem felejtek. Ez sokat elmond az előzőek után, igaz? Ma már nincs hozzám igazán közel álló banda, akire azt mondanám, a kedvencem, mert összegyűltek. A gimi végén egyértelműen tcs mániákus voltam mindenek felett, ezzel az agyára mentem mindenkinek körülöttem, mert ők nem estek bele ebbe a betegségbe, vagy csendesen túlestek rajta. Az én lázam csillapíthatatlan volt, koncertek, pólók, lemezek, könyvek, képek, honlapok, levelek, hamis-telefonszámok, információ éhség!
Ma már nevetek magamon, inkább kerülöm az ilyen veszélyesen nevetséges rajongást, és maradok a csendes „szeretem”-nél. Ez is elég kifejező, és büszkén vallom be, hogy én még igen is szeretem a tcs-t, ezer közül felismerem bármelyik számot címmel is akár, és a szövegek többségével is tisztában vagyok. Megmondom melyik lemezen van, mikori az album, és hallottam-e már élőben, és ha igen, hol, mikor, és ami még eszembe jut róla… egy igazi fan sosem felejt.
