Ballagáson voltam, és mivel egészséges egoista vagyok, ez a bejegyzés rólam fog szólni. 
Utolsó leheles ballagáson voltunk, nyilván jó ideig, sőt, lehet örökre, azért hiányozni fog. Úgy, hogy volt még egy rokon, aki a régi sulim padjait koptatta, valahogy összekötött még a gimivel, de így, most tényleg úgy érzem, elszakadok. Két év után kicsit sem kapkodom el, ugye? Valahogy még mindig úgy érzem, az vagyok, aki a gimiben voltam, hiába szakadtak meg barátságok osztálytársakkal, tanárokkal, még mindig úgy gondolok a gimire, mintha tegnap lett volna. Túl sokat hallgattam Kissenikő tanárnőre, aki folyton azt szajkózta, hogy a gimis éveink a legszebbek. Hát, így utólag felértékelődtek bennem a szorongó kémiaórák, az unalmas törik és az értetlen fizika órák is... vén diák vagyok. És úgy néztem a sulira, hogy igazán nem éreztem semmit. Az arcokat ismertem, de nem éreztem úgy, hogy, tudjátok, mint mikor még odajártam, hogy egy része az enyém. Mintha haza mennék. Hiányzik, de igazából nem érzem a hiányát, nincs már honvágyam. Csak azért mégis, néha be-beugranak dolgok, és csak jó emlékezni.
És ez lett az unokahúgom ballagásáról szóló bejegyzésem?
Fránya egoizmus.
Elnézést :P
