defiszon

Kimentem tesómmal horgászni. Ő horgászott, nekem nincs engedélyem, s mivel bátyám halőr, ezért feltételezem nem is horgászhattam volna ha akartam volna sem.
Pusztamizsén voltunk. A zagyva ez a része, azt hiszem ez a holt-ág, itt egyik oldalon erdős, azon az oldalon szedtük multkor a szemetet. Most a "nem erdős" oldalon voltunk, majdnem szemben a Mizse motellel, a régi TSZ mellett. Erre van a hordógyár is. Egyszer voltam ott. Öko tábor volt a faluban, talán pont az első. Dorka is ott volt, akkor még nem voltunk lábfej-szeretők, akkor még csak ő volt a kicsikepicikeunokahúgom. Szóval anya is felügyelte a tábort és elrángatott én meg elrángódtam. A gyár nem kimondottan nagy, de még emlékszem hogy épp egy nagy hordót készítettek, és megmutatták, melyik a legkisebb és legnagyobb hordó, amit készítenek, hogy készítik, miből, mire. Tetszett, még most is gyakran gondolok rá, bár kizárt, hogy kádár legyek. Ma Annamarival meg Leával beszélgettünk, mindenről igazából, és bár most nyugodt vagyok a jövőmet illetően, kicsit túlontúl nyugodt is-de még ez sem akaszt ki, azon gondolkozom, mi leszek ha nagy leszek. Igazából, nem tudom. Kicsit hagytam magam sodródni mostanában, de talán ideje lenne hogy én irányítsak egy kicsit. Megfogni a gyeplőt és ha per pillanat vágtázni nem is tudok, legalább tanuljam meg irányítani ezt az életnek csúfolt (semmi emo, nyugi) létezést ezen a szürke szmogútvesztőn keresztül.
És ezért kimentem tesómmal horgászni.
Nem érzem magam úgy, mint Elizabeth Bennet a Büszkeség és Belítéletben, vagy mint Jane Austin a Becoming Jane-ben, hogy a természet kiegészít, hogy szükséges lételemem, de belémnevelődött, egy kicsiny önszándék útján leginkább, hogy a természet jó. Ezért van bennem egy halovány zöld árnyalat, ezért vagyok vevő mindenféle Hajtatúrára, horgászatra, sétára, szemétszedésre, önkéntességre és alapjában véve a belém nevelődött non-falusi életmódba. Nem fogok soha önként kertetkapálni, spontán felpattanni egy 20 km-es túrára vagy kimenni Pusztamizsére megnézni a felhőket, de ha adott a lehetőség, én is kapok rajta.
Szóval, gyeplő és természet, tessék.

Fák voltak mindkét oldalon. Nem azok a nagy, árnyas fák, amik a főutak mellett terpeszkednek, hanem fiatalabbak. Nem értem volna fel egyik tetejét sem, és ha a fű nem ért volna derékig, még az árnyuk is bőven elég lett volna. De nem volt szükség az árnyukra. Az eső előtti meleg még bőven az elviselhető szférában ingadozott, igazából az eső miatt sem aggódtam.
Kövesút volt. Mindkét oldalon fűvel, fákkal és gazzal. Tetszett. Nem voltam benne biztos, hogy miért tetszik, vagy hogy miért nyugtat meg, de csak sétáltam, aztán vissza. Az egész olyan furcsán nyugalmas volt, pedig azért ezen az elhagyatott úton is több autó elment mellettem, kíváncsi vagyok mit gondoltak, mit keresek ott. Egyik fülemből fülhhallgató lógott, alkalomhoz és helyhez illően Isten háta mögöttet hallgattam.
Nem emlékszem mire gondoltam. Te emlékszel? Azt hiszem arról beszéltünk, hogy hogyan írnám le a tájat, de végül sosem írtam le még fejben sem. Olyan furcsa lett volna a tájról gondolkozni miközben körülvesz. Olyan, mintha rajzolni akartam volt amit látok, de az írás nem így működik, ugye? Mert most visszaemlékszem, és látom a méhet a levélen, érzem a füvet a kezem alatt, hallom a baglyokat huhogni, de akkor láttam-e, éreztem-e, hallottam-e tényleg őket, vagy csak tudtam hogy ott vannak?
Az idő emlékekké érleli a tapasztalást, és azt hiszem, így helyes. Ha nem szívom magamba a tájat tegnap, ma nem tudnám felidézni és csak egy fénykép lenne a fejemben, és nem lenne benne a méhecske a levélen, a fű az út szélén és a baglyok a sűrű erdőben.
És aztán eleredt az eső.