Hófehérke arcát a félelem falfehérre festi,
amint meglátja a vadász kését szívére emelni.
De a vadász megremeg s elejti fegyverét
”Hófehérke, fuss, vissza se nézz!
Mostohád volt az, ki fizetett ezért!”
Hófehérke futott, míg lábával bírta,
körülötte az erdő vadja kiéhezve várta.
A vadásznak lehet, megesett a szíve,
de az ösztönt egy állatból sem írt ki a szebb nem.
A fák mohó ágai meg-megtépték szegényt,
árnyak sötét szempárjai riogatták odébb.
Mígnem egyszer végre egy tisztásra tévedt,
mögötte az erdő keserűen nevet.
A holdfény szürke fényében megremeg a bozót,
bezárul mögötte hazafelé az út.
Hófehérke kénytelen előre menni,
lassú léptei alatt folyton a csapdát sejti.
Meglát a homályban egy apró házat,
elhagyottnak tűnt hát elfoglalta.
Csakhogy az erdőn túl, a hegynek gyomrában,
hét öreg törpe a gyémántot hajtotta.
”Későre jár, komák, ideje indulni!”
- s mind a hétnek vállán megvillan a csáklya.
Egyikük még gyorsan bezárta a rabot,
ki a védelmi pénzzel már egy hete adós.
Előttük az erdő megnyitja útjait,
félelmetes harci daluk még a fák is félik.
Hófehérke közben elaludt a házban,
nem is sejti, milyen sors vár rája.
A törpök észrevették rögtön, hogy valami nem stimmel
Falanx sorba állva keresték a gikszert.
Hamar meg is lelték, kétség sem fért hozzá,
Hófehérkét, szegény, láncra verve fogták.
Hiába bizonygatta, kiféle-miféle,
a birtokháborítóknak erre felé sincs hitele.
Így esett meg tehát, hogy a lánynak ében haja portól őszült,
vörös ajka a bánattól görbült.
Egyszer aztán a gonosz banya,
ki mostohája halálát kívánta,
meg nem kérdezte tükrét: „Ki volna szép, ha nem én?”
De a válasz már nem volt az ínyére:
”Hófehérke szépségét még meg sem közelíted.”
Árnysere rögtön lidércfényre pattant,
s egy órán belül a banya már mérget forralt.
Előkerül a régi, porlepte gúnya,
melyet még annó boszorkányként hordta.
Orrára bibircsók, szemére a csuha,
ennyi kell csak ahhoz, hogy a kislányt tőrbe csalja.
Hófehérke eközben rabigába verve
mosott, főzött, takarított a törpöknél már egy hete.
Meglátta az öreg, almaárus banyát,
nem sejtette, hogy éhes szeme mérgezett almára vágy.
Mohón befalta az érett gyümölcsöt,
s pár pillanat múlva holtan összerogyott.
A banya örömében el is felejtette
mit tanítottak neki a fulladásveszélyről.
Így nem vette észre, hogy a lány szíve még dobog,
mellkasa még mindig ütemesen mozog.
A törpök hazaérve észrevették a testet,
a bosszú a vérükben kegyetlenül lüktet.
Legélesebb fejszéjük kezükbe véve
átkutatták az erdőt nyomokat keresve.
Meglelték a banyát, ki eltévedt az úton,
s hét fejsze egyszerre csapott le rá rögtön.
Hófehérke testét koporsóba tették,
nincs többé náluk ingyen élő cseléd.
Eközben a herceg is megmutatta magát,
eddig kereste elveszett aráját.
Hófehérke volt az ő kedves szerelme,
a törpök is rögtön kedvesebbek vele.
Hangoztatták, hogy a lánynak sorsa jó volt,
de hálára már időt nem adott a sors.
A herceg erszényében aranyhalom csörrent
amit azt átadta egy apró törpnek.
Utolsó pillantást vetett még nőjére,
mielőtt a szögek elválasztják tőle.
A koporsó nagyot koppant a fagyos talajon,
a fedél alatt felpillantott a halott.
Hófehérke élt s életéért küzdött.
Kiásták a sírból is a herceg karjaiba vonta,
meghallva mi történt, rögvest kardját fogta.
”Hitvány népség”- kiáltotta,
s egy mozdulatával mind a hetet levágta. 
Hófehérke örült, hogy túszejtői már nem,
de remélte, hogy hercege még igencsak láncra verheti.
A herceg magában nem a násznak örül,
hanem a hozomány volt az, amitől vére hevült.
De a nagy boldogság sem tartott sokáig,
míg a férj erszénye a vagyontól, addig
az ifjú nej szeme a bánattól volt nagyobb.
A herceg gyorsan megunta kedvesét,
új kihívást keresve hanyagolta ’Fehért,
s árva hercegnők térdeinél henyélt.
Hófehérkét aztán megint hívta a vadász
”Jöjjön, kedves asszonyom, majd én vigyázom fejét,
addig szedjen szép nagy csokrot vadvirágból odébb”
Hófehérke ment is vele, eszébe sem ötlött,
fiatal lány volt még, mikor utoljára itt járt.
Most már öregebb lett s vagyona sem saját,
a vadásznak sem kell több, csak a parancsra várt.
Meg is kapta azt ő, nem kell félteni,
urának hű szolgája, rögvest teljesíti.
Hófehérke látja, hogy egy árny közelít
kezében egy hatalmas kés lecsapni kész.
Nem is próbál menekülni,
korábban sem jött össze,
keserűen felsóhajt és önként megy a tőrbe.
A Vadász megforgatja benne kétszer is a fegyvert,
ha korábban elengedte, most kétszeresen vesszen.
Hófehérke lelke már az égből nézi,
amint véres teste tömegsírban fekszik.
Itt a törpök várták már, hisz mocskos volt a konyha,
ismerős érzés volt a láncrafűzött boka.